Beszélgetés Bakonyi Alexával

A Shortlist Studio márkáinak kiválasztása során nagy gondot fordítunk arra, hogy különleges, szép, fenntartható darabokkal segítsünk kialakítani, feldobni, megújítani ruhatáratokat, otthonotokat.

Hiszünk abban, hogy a minket körülvevő tárgyak kiválasztásával, a vizuális stílusunkkal üzenünk magunkról, arról, hogy kik vagyunk és mit tartunk fontosnak.

Interjú sorozatunkban olyan érdekes, stílusos, inspiráló, tudatosan kommunikáló nőket mutatunk be, akiknek adunk a véleményére, elismerjük a befolyásukat a közösségi médiában, akik nálunk szerepelnének a “Kit vinnél magaddal egy lakatlan szigetre?” shortlisten. 

Ezúttal Bakonyi Alexa színésznővel beszélgettünk.

Bakonyi Alexával a barátságunk 15 éve a Fő utca 40 - ben kezdődött, azóta figyelem és szeretem a munkásságát és a humorát. Koncert és kiállítás rajongóként a színház az életemben viszonylag háttérbe szorult, viszont az ő előadásaira mindig eljutok, és hálás vagyok, hogy segít nekem felfedezni ezt a számomra kevésbé ismert világot. A szélesebb közönség mostanában a Keresztanyu című Rtl - en futó sorozatban láthatja, de találkozhatott vele a Nofilterben vagy az Aranyéletben is.

A tv-sorozatokban általad alakított karaktereket már egy ország ismeri, de milyen az igazi Bakonyi Alexa, amikor nem forognak a kamerák?

Hahaha.

Jó pár produkcióban szerepeltél már. A saját személyedhez közelebb álló karakterek megformálását élvezed jobban vagy a kihívás miatt pont az ellenkezőket inkább? 

Popper szerint két fajta színész van, a Komédiás, aki magára húzza a szerepet, és a Varázsló, aki átlényegül. Lehet, hogy én a kettő közt libikókázom. Sokszor kapom, hogy olyan a karakter, mint én, és ez legalább ennyiszer nem igaz. Az biztos, hogy birkózom magammal ezért a hatásért. Tulajdonképpen ez bók, mert  feltehetőleg akkor találtam valami természetességet. Szeretem a vallomásos szerepeket, de kifejezetten várok egy kaméleonkodásra alkalmas ziccerre. Lesz még itt mindenféle is. Az biztos, hogy annyi mágia mindig van a dologban, hogy olyan szerepek találnak meg, amik valami nagyon aktuális ügyemmel kapcsolódnak így úgy, illetve az életemben gyakorta lettek lenyomatai a szerepeknek. Általában könnyen visszatalálok magamba. Olyan elmélyülni kicsit egy - egy részemben, mint amikor kihúzol egy fiókot, és abban rendet raksz. Vagy beledobálsz még dolgokat. A lényeg, hogy sok sok fiók van még ott.

Melyik alakításodat tartod a személyes nagy áttörésednek?

Az origó egyértelműen a meanwhile in kanses heroinista Dorotija volt, de egy szkéné színházas szentivánéji parafrázissal jártam be először több értelemben szélsőségeket: mutathattam végre a törékenységemből,  mert ez egy elnyomott, események sodorta karakter, szemben a rám általában könnyű kézzel kiosztott keménységekkel.  Másrészt ez a darab egyik nap egy fesztiválon “sana pól” dubjaival a háttérben, sátorban ment le 10 embernek, másnap meg a nyolcszáz fős városmajori szabadtérin találtuk magunkat teltházzal, mikroportban, egy kis kamaradarabbal. Ez a sokféleség nekem felszabadító amúgy.  A Popup Produkció Egykutyájában Nóra is áttörés. Erre a szerepre színészként kértek fel, de az a felállás zsákutcához ért, és továbbmentettük, immáron saját krúval az enyészettől. Az ACG reklámügynökség előcsarnokában játszva megszületett egy fontos kollaboráció, új időszámítás kezdődött az önálló létformában, így a popup produkcióban is.

Hiszel a kollaboráció erejében, hiszen a PopUp-Produkció élén állsz. Mi a legnagyobb érték, amit az eddigi PopUp-os projektek adtak neked?

Hogy megtapasztalhattam, hogy nemtől, kortól, származástól, de leginkább társadalmi helyzettől függetlenül mennyire sokat ad az embereknek a személyes interakció. És hogy mennyire mennyire szomjasak rá. Hogy pillanatok alatt nyílnak a lelkek egy valódi impulzusra, még a hadak útjai után is. Az őszinte játéktól és játékra hívástól hirtelen csillogó tekintetű,  néha egészen gyermeki lelkeket látok. estéről estére. Megkönnyebbülést adunk egy pillanatra. Semmi nem tölt fel ennél jobban.

Mi az, amit szeretnél, hogy egy PopUp-produkció kiváltson egy átlagemberből?

Valahogy találjunk vissza együtt oda, hogy a táplálkozás mellett a lelki öntáplálás is természetes része a mindennapjainknak. Hogy ne valami távoli - “kéne, de”, “jó lenne, de ” - macerás vagy a távolmaradástól lelkifurdalást okozó  programként tekintsen a színházra a többség. A közösségi lélekmosdatás mindig központi szerepet kapott az emberéletben. Az individualizmus ezt most megnyesegette, az impulzus dömping látszólag elfedi, de én látom, mekkora hiány.

Nagyon tetszett az alábbi mondat, amit egy interjú során mondtál: „Itthon ritkán sikkes, ha te akarsz megvalósítani. Itt az a menő, ha téged akarnak.”  A női önmegvalósítás – főleg művészként - nehéz út. Mit tanácsolsz azoknak, akik félnek belevágni?

Azt, hogy jogosan félnek.

De. Ha önvizsgálat után valaki arra jut, azt érzi - mégha ez nem is feltétlen igaz -  hogy lehetne valamit másként, jobban, hatékonyabban, sajátságosabban, személyesebben csinálni, és erre tele van konkrét ötletekkel, akkor bele kell vágni. Ettől megy előre a világ. Engem nagyon nagy részben a rendszerek, és a rendszerépítés foglalkoztat, sokszor varrom a gombhoz a kabátot. Érdemes, ha van izzó és egyértelmű szenvedély, az sok mindenen átvisz.

Számomra azért éri meg néha tíz ember munkáját vinni egyszerre, mert az a szabadságérzet, amit ez ad, minden munkámra,  de még az alapvető emberi mivoltomra is pozitívan hat vissza. Nyitottabb, felszabadultabb, befogadóbb, és stabilabb tudok maradni azzal a nyugalommal a hátam mögött, hogy megvan a saját kuckó is. Leginkább azt adja, hogy magamhoz mérhetem magam.

Száraz novembernek indult, de végül egy új életmód lett belőle. Mikor és miért jött el az a pont, hogy úgy határoztál, hogy nem csak 30 napig fogod csinálni? Voltak olyan pillanataid, amikor meginogtál? Ha igen, hogyan lendültél túl rajta?

Kamaszkorom óta minden évben akár több száraz hónapra is igényem volt. Mindig is izgatott és kísérleteztem, hogy miért egy sörre ülünk be automatikusan, miért ez a jutalom, vagy a (le)lazulás. A pandémia előtti száraz április hat hetesre sikerült, és ott fogalmazódott meg bennem először, hogy hú de izgi lenne ebből egy év.  Szóval ez rég készült bennem, tulajdonképpen egy vágy volt, nem pedig önszigor. Amikor jött az első lezárás,  evidens volt, hogy ennek jött el az ideje.  Nem inogtam meg, természetes volt, és jól esett. Talán pont azért, mert nem magamra erőltettem, inkább csak teret adtam neki. Amikor nyáron újranyitottunk, hajnalokig buliztam szín józanul. A részegek inkább szórakoztattak mintsem frusztráltak: nem hiányzott semmi. Az viszont biztos, hogy a józanságnál nincsen durvább trip. Fél év után meg-megcsavart lelkileg, sokat tudtam szembesülni, tisztulni.

Az alkoholt és a cigit letetted, de önmagunk túlhajtása is egyfajta káros szenvedély. Te figyelsz a munka és a magánélet egyensúlyára?

Nagyon hamar telítődtem az urbánus tempóval, bár nagyon korán is kezdtem. 23 évesen volt az első pillanat, amikor jól laktam szociálisan. Konkrétan elfáradtam. Mágnesként vonzott a slowlife, és a zöld. Hozta is az élet a választ, és a Dunakanyarba vitt az utam. Szokás mondani, hogy Vác után érződik, ahogy a vonat idegrendszere kienged.

Sajnos jelenleg a túlon is túl nyomom, bár ez a megvalósult álom maga, ugye.

Forgatás, szimultán vidéki (Kaposvár) társulati tagság, és ami e tekintetben az igazán durva, az a saját szerelemgyerek, amin napi 22 órát is simán elbütykölök, ha nem figyelek oda. És én nem figyelek.

Azt remélem,  elkommandózom odáig, hogy legyen passzív jövedelmem, és heti 3 szabadnapom. Ezt tartanám élhetőnek. De ilyen luxushoz, mint teljesen saját időbeosztás -bár hiszem, hogy az elhatározáson kívül valószínűleg más nem is kell-  nekem mégis kellenek keretek, mankók.

Már pincér koromban nagyon bosszantott,  hogy bár világított, hogy a napi 16 óra meló pillanatok alatt kontraproduktív, és hogy ha lehetne részmunkaidőzni, az a vendégeknek adná a legtöbbet, mégis foggal körömmel facsarta mindenki az alkalmazottakat, és önmagát. Ezt ösztönösen elutasítja valami életszerető királylány bennem. Például amennyire sztahanovista vagyok, pont ugyanannyira képes voltam évekig a semmit is csinálni, mert nekem az olvasás, futás, pihenés, beszélgetés igazán nem semmik.

De rátapintottál, pillanatnyilag ezzel állok a legrosszabbul. Eljött az a pont, hogy vagy alszom, vagy dolgozom. A magánéletem általában néhány telefon formájában valósul meg, amíg eljutok A-ból B-be. Nagyon remélem, hogy ez most csak a “megtolom” időszak, mert ez a turbina berántott, és nagyon nagyon nehezen állítom le magam, pedig ez konkrét hiánygazdálkodás. Annyi ötlet, annyi lehetőség jön hálistenmek, nem tudok ellenállni, de magamra szóltam pont a napokban, hogy nem szabad egyszerre mindent. Aha. Aha...

Ha egy szóval jellemeznéd a személyes stílusodat, melyik lenne az?

Glamúrgerilla. Ha létező szót akarsz, akkor vagány.

Milyen szempontokat veszel figyelembe ruhaválasztásnál? Kényelem, funkció, alapanyag vagy design?

Mióta ingázom, a funkció előre sorolódott. Az első garázsvásárok óta egy kezemen meg tudom számolni, mikor vettem boltban ruhát. Ennek köszönhetően ebben is van valami ad hoc flow egy ideje, hogy amilyen dolgok szembejönnek, azok leszek én, és nem fordítva, kevéssé én konstruálom.

Fontosnak tartod, hogy a megjelenéseddel közvetítsd a világnak, hogy művész vagy? Ha igen, mikkel éred el ezt?

Inkább azt veszem észre, hogy azt érzem önazonosnak, ha valami tervezői darab, valami személyes, vagy rafinéria kerül valahova rám. A farmer póló jól tud esni, de kicsit kamu. Szeretem a színeket, a vibráló összhangot, az állításokat. Leginkább a határátlépéseket. Mindig nagyon szórakoztattak embertársaim fejében az íratlan szabályok, a “pirosat rózsaszínnel ne”, “cipőt a táskához” , az  alterek nem hordanak magassarkút, és társai. Ugyanmár. A divat világa is már mindenen túl van, kétszer, szerintem-és szeretem ha-  mindent lehet. Mostanság azon szoktam élvezkedni, hogy egy színkörnek többféle árnyalatát végigvezetem egy outfiten belül. Mint Kieslowski. Van kék nap. Van piros. De az is igaz, hogy én simán leugrom a boltba pizsiben. Imádok díváskodni, de rég elengedtem, hogy lenne valami (ön)kép, aminek meg kellene felelni. Azt szeretem ruhákban is kommunikálni a világnak, hogy semmit sem lehet, vagy érdemes vérkomolyan venni. Legalábbis magunkat semmiképp.

Fotó: Sziráki Lili, Wertán Botond